Moszkvai szép remények
A nemzetközi média mohón csapott le azokra a hírmorzsákra, melyek az új ukrán elnök brüsszeli vizitje során eléjük hullottak – írja Dmitrij Babics abban az elemzésben, melyet a RIA Novosztyi a napokban közölt. Különösen Viktor Janukovics azon mondata keltett nagy izgalmat, miszerint: „Ukrajna viszonya a NATO-hoz változatlan marad.” Ebből azonnal messzemenő következtetések születtek, s egyesek odáig mentek, hogy az országnak a szervezethez való gyors csatlakozását vizionálták.
Valójában azonban mi történt – teszi fel a kérdést az elemzés? Semmi új; a NATO-val kapcsolatos ukrán stratégiát még Leonyid Kucsma elnök idején fogadták el (2000), s azóta az mit sem változott. Igaz, referendum nem erősítette meg, de simán átment a parlamenti ratifikáción, minthogy a „nyugatosokat” akkor messzemenően támogatta a jelenlegi elnök mögött álló „donyecki” politikai erőtömörülés is. Később persze e parlamenti többséget már nehezebb lett volna összehozni, különösen a Narancsos Forradalom (2004-2005), illetve a grúziai események, azaz 2008 augusztusa után; ekkor Janukovics és pártja már szembefordult azokkal, akik nagyon távol akartak kerülni Moszkvától. Mindezt figyelembe véve, a Janukovics által most szóba hozott „változatlan” NATO-viszonyulás valójában bármit jelenthet, attól függően, miként is alakul a politikai klíma.
Egyébként számos egyéb tényező is említhető, melyek alakulásában szintúgy nem tapasztalható semmiféle „változás” – írja az elemzés. Nincs az az ember, aki komolyan venné, hogy az Orosz Fekete-tengeri Flotta szevasztopoli bázisa NATO-támaszponttá válhat. Sem azt, hogy az ukrán területen 1930 óta működő Antonov katonai repülőgép-tervező iroda, egyik napról a másikra a NATO-nak kezdjen dolgozni. Ezek olyan tényezők, amelyeken sem Leonyid Kravcsuk (1991-1994), sem pedig Leonyid Kucsma (1994-2005), de még Viktor Juscsenko (2005-2010) sem tudott, így nem is akart változtatni. Miért tenné ezt Janukovics?
Ukrajna uniós integrációja ennél sokkal bonyolultabb kérdés. A Szovjetunió 1991. december 25-én történt megszűnése óta valamennyi ukrán kormány ezt inkább prioritásként kezelte, mintsem a poszt-szovjet térségbe való újraintegrálódást. Nem véletlen, hogy Julia Tyimosenko miniszterelnöksége idején európai integrációs miniszteri posztot hoztak létre, de az soha sem jutott senkinek az eszébe, hogy a Független Államok Közösségével való – elsősorban a vámunióban egyesülő Oroszországgal, Belorusszal és Kazahsztánnal történő – integrációt külön miniszter koordinálja.
A Moszkvával szemben inkább Brüsszelt preferáló politika eddig minden ukrán elnököt jellemezte, tekintet nélkül arra, hogy az kit mikor és hol látogatott meg. Ezért túl nagy szimbolikus jelentőséget nem érdemes annak tulajdonítani, hogy Janukovics előbb tette tiszteletét az Unió fővárosában, mint a Kremlben. Amikor Viktor Juscsenko, akit igazán nem lehetett Moszkva iránti alázattal vádolni, 2005-ben átvette az elnöki irányítást, elsőként az orosz fővárosba utazott. Mindezzel együtt bátran állítható: a legtöbb ukrán politikus – kivált az elnökök – gyakran csomagolták Nyugat-barát érzelmeiket oroszbarát retorikába.
Ennek megfelelően Oroszország keserűen megfizetett annak idején, hogy hagyta magát ámítani azoktól az orosz fülnek jól csengő körmondatoktól, melyek egykoron Leonyid Kucsma szájából hangzottak el. Az még csak a felejthető veszteségek közé tartozik, hogy ezt követően Moszkva elképesztően olcsó áron adta Kijevnek a földgázt és kőolajat, de nagyvonalúan szemet hunyt akkor is, mikor az ukránok sorozatosan megtorpedózták az orosz birodalmi befolyást a térségben helyreállítani kívánó terveket, így egy gazdasági unió, illetve „térség” létrehozását. Moszkva mindvégig abban reménykedett, hogy csak színjátékról van szó, Kijev előbb-utóbb mégis beadja a derekét, és csatlakozni fog. De nem tette.
Mellesleg Ukrajna uniós integrációja nem holnap fog megtörténni; ha egyáltalán valaha tagja lesz az EU-nak, az a távoli jövőben fog bekövetkezni. Az Orosz Tudományos Akadémia kiváló Ukrajna-szakértője, Ligyija Koszikova szerint sem az EU, sem Ukrajna nincs felkészülve ez utóbbi gyors integrációjára, sőt, az ukrán gazdaság adaptációs képessége messze elmarad még Belorussziájétól is. Azok a nyugati szakértők, akiket nem vakít el valaminő narancsos illúzió, kivétel nélkül megerősítik Koszikova feltételezését.
Mellesleg – jegyzi meg az elemzés – Oroszország valójában sohasem ellenezte az ukrán uniós terveket. Ugyanakkor Brüsszel, ha csak az Oroszországhoz való közeledés legcsekélyebb látszatát tapasztalta, azonnal felháborodott.
Janukovics mostani látogatása alkalmával José Manuel Barroso bizottsági elnök 500 millió dollárt ajánlott fel Kijevnek. Minthogy az ukrán költségvetési deficit e pillanatban 10 milliárd dollárnál tart, ez az összeg nevetségesen csekély. Az ország ipara az elmúlt években 21 százalékkal csökkent, a pártok és politikusok fogadkozásai pedig – a nemrég lezajlott választási kampány miatt is – olyannyira elrugaszkodtak a valóságtól, hogy az ígéretek számonkérése igen nehéz időket fog még okozni, mind Janukovicsnak, mind az eljövendő miniszterelnöknek.
Márpedig valaki ki kell segítse Ukrajnát ebből a helyzetből, s minthogy erre nincs más, úgy mindenképpen Oroszországnak kell ezt teljesítenie. Úgyhogy idejekorán fel kell készülnie Moszkvának néhány igen barátságos beszélgetésre az új ukrán elnökkel.
