Howard Zinn történelemleckéi
A baloldali Zinn a könyvében ugyanakkor meg sem próbál válaszolni arra a kérdésre, hogy az amerikaiak miért fogadták el a kapitalista köztársaság legitimitását. Szerinte az amerikaiak „99%-a" osztotta a „közösségi érzést", ami ellenkezett vezetőik érdekeivel. Ennek tudatosítását az elit mindig is megpróbálta megakadályozni. A történelem Zinn számára nem más, mint a köznép harca az egyenlőségért, a demokráciáért és a toleráns társadalomért. Az amerikai forradalom ezek alapján eszköz arra, hogy elhárítsák „a potenciális lázadásokat és megteremtsék az új, privilegizált vezetést támogató népi konszenzust". Az „elitek összecsapásának" tekintett polgárháború szintén gondosan eltervezett beugratás, ahol az unió védelmében harcoló katonák „az erkölcsi keresztes hadjárat" nevében fogtak fegyvert a rabszolgaság ellen, „így tolva háttérbe a gazdagok és hatalmasok ellen táplált osztálygyűlöletüket, amit az ellenséggel szembeni haraggá alakítottak át".
Az iparosodás és az urbanizáció korában érkező európai és ázsiai bevándorlókat Zinn plusz munkaerőnek tekinti, s bemutatja elkeseredett harcukat a jobb élet- és munkakörülményekért. Arra azonban nem válaszol, hogy akkor miért jöttek ide mégis ilyen sokan, s miért maradtak itt. Kazin bírálja Zinnt, amiért elhallgatja „baloldali őseink valódi választási lehetőségeit, s döntéseik igazi pátoszát, drámáját". Zinn-nek az amerikai elitről vallott koncepciója a középkori egyház ördögképével rokonítható. Nála a kormányzó osztályt csak a gazdagság és a hatalom utáni vágy, valamint annak megtartása motiválja. Az alapító atyákat, Washingtont, Jeffersont, Madisont stb. „az új arisztokrácia vezetőiként" írja le, magára a nemzetállamra pedig úgy tekint, mint a jó népnek a „patriotizmus és az egység fanfárjával" való elringatására. Kazin úgy véli, ez már közel áll a marxizmushoz, azzal a különbséggel, hogy Marxnak sohasem volt ennyire „statikus vagy leegyszerűsítő" a történelemszemlélete. Zinn uralkodó elitje örök entitás, virtuális monolit, melynek érdekei és ideológiája a koroktól függetlenül változatlan.
Az átlag amerikait az ő szemléletében csak a pénz utáni hajsza érdekli, gőgös és rátarti fajta, de egy szót sem veszteget a bevándorlók, a feketék vagy egyéb közösségek önszervező mozgalmaira. Az osztálykonfliktusokban csak győzteseket és veszteseket lát, miközben a legtöbb amerikainak fogalma sem volt arról, hogy éppen osztályharcot vív.
Zinn már igen fiatalon baloldali aktivista volt, majd az 1960-as évtizedben az emberi jogokért és a vietnami háború ellen küzdött. Magával hozott világszemléletét a történeti témájú munkáiba is átültette, azok világlátását pedig, akik nem értettek egyet vele, figyelmen kívül hagyta, amit egy történész nem engedhet meg magának. Sokat mond, hogy szövegei alig említik a konzervativizmust vagy a kereszténységet. Elítéli az USA hatalmi törekvéseit is, melyek során megsértette más államok szuverenitását (pl. Kuba). A második világháború fő összetevőit pedig a következőkben látja: hadiipari profit, japánellenes rasszizmus, az ellenséges városok érzelemmentes elpusztítása (Drezda, Hirosima). Utóbbi bizonyos fokig érthető: a háború alatt bombázóként szolgált Európában, s élményei egy életre pacifistává tették.
A könyve legutóbbi kiadásaiban már a szeptember 11-i merényletekről is ír. Ezeket „az amerikai gazdagság és hatalom szimbólumai" és „a magát sebezhetetlennek tartó szuperhatalom" ellen indított példanélküli támadásnak állítja be. Az USA-t azért ítéli el, mert ártatlan embereket ölt meg Afganisztánban.
Az Egyesült Államok népeinek történetében azonban nem minden ennyire együgyű és dogmatikus. Rabszolgáktól és populistáktól, gazdagoktól és radikálisoktól származó idézetek százai szerepelnek. Költeményekből, önéletírásokból is beválogatott különböző részleteket. Az igazi kérdés az, hogy ez a szenvedélyes és indulatos mű miért váltotta ki oly sok olvasó lelkesedését.
Sokak számára reveláció erejével ért fel, többen elutasították ama konzervatív véleményt, hogy a könyv elfogult lenne. Zinn őszintesége, nyíltsága ugyancsak tetszett az olvasóknak. Az érzékenység a könyv minden egyes lapjáról érezhető. Bizonyos közelmúltbeli szükségletnek is megfelel, hiszen az 1980-as évek utáni periódus az amerikai baloldal számára nehéz korszakot jelentett (republikánus elnökök a centrista Clintonnal, konzervatív parlamenti többség). Ebben a környezetben a mű bizonyos fogódzót jelentett. Következtetése az, hogy a „nép" addig nem győzhet, amíg nem robbant ki forradalmat. Megértheti azonban a négyszáz éve fennálló rendszer gonoszságát, s ennek tudatában bizonyos mértékig függetlenítheti magát tőle.
Zinn-nél a modern baloldal soha semmilyen hibát sem követett el, nem említi a kommunistákat, Sztálint, az újbaloldal gerillataktikáját. A radikális aktivisták egyszerűen képtelenek voltak összefogni, s áttörni az ellenség hatalmas, jól szervezett védelmét. Ellenben részletezi az Amerika vezetői által otthon és külföldön elkövetett bűnöket. Meg sem próbálja azonban megmagyarázni, hogy ezeket a politikusokat miért választották meg, majd sokszor miért választották újra, s hogy a gazdasági-társadalmi reformok milyen módon érintették milliók életét.
Kazin végkövetkeztetése az, hogy semmilyen történeti munka sem helyettesíthet egyetlen társadalmi mozgalmat sem. Az intelligens, józan tanulmányok kimutatják, hogy a hatalmi és eszmei változások milyen struktúraváltozásokat eredményeztek alulról, miközben a hatalmon levők változó legitimitásbázist alkalmaztak. Velük szemben Howard Zinn „alacsony képzelőerővel megáldott evangélista", aki számára a történelem az erős morális kettősség hosszú láncolata. Fatalista víziója csak arra jó, hogy ott tartsa a baloldalt, ahol van: az amerikai politikai élet margóján.
