Honnan szerez majd Moszkva munkaerőt?

Az ukrajnai választásoknak, melyeknek második fordulóját február 7-én tartják, világpolitikai jelentősége van, állítja a Stratfornak írt elemzésében Peter Zeihan. Nem egyszerűen egy ország belső viszonyairól és irányultságáról döntenek a szavazók, mert az eredmény geopolitikai érdekeket befolyásol, s meghatározza azt is: hogyan alakul majd a Nyugat és Oroszország viszonya a közeljövőben.

Legutóbb 2004-ben voltak választások Ukrajnában, s azt követően indult útjára a Narancsos Forradalom, mely alternatívát kínált számos egykori szovjet tagköztársaságnak, hogy változtasson az Oroszországhoz fűzőfő egyenlőtlen kapcsolatain. Az ezután következő fejlemények a Kreml számára igen tanulságosnak bizonyultak, s ismét felvetették egy hidegháború lehetőségét. Azóta Moszkva is megtanulta a leckét, sokkal óvatosabban., de annál céltudatosabban igyekszik felszámolni mindent, ami a posztszovjet térség általa olyannyira óhajtott újbóli integrációját veszélyeztetné, legyen az globális  vagy épp taktikai kihívás.

Moszkva 2004-ben elkövette azt a hibát, hogy egyértelműen egyik jelölt, Viktor Janukovics oldalára állt, ami igencsak megbosszulta magát. Nem kétséges, hogy most is ő a favorit, ugyanakkor a Kreml már jó előre megállapodást kötött a másik esélyes befutóval, Julia Tyimosenkóval, így – az elemző szerint – elkerülte az egykori csapdát. Ukrajna visszatértének az orosz befolyás alá már aligha lesz akadálya február 7-e után, mindössze annak mélysége és gyorsasága lesz kérdéses.

Peter Zeihan szerint az új helyzet megerősíti Moszkva agresszív törekvését a reintegrációra. Ennek magyarázatát bárki könnyen átláthatja, elég, ha megfelelő figyelmet szentel annak, ahogy az oroszok az úgynevezett „közel külföldöt”, vagyis a volt poszt-szovjet térséget szemlélik.

Az egykori birodalom egy része – a Baltikum – azáltal, hogy az Európai Unióhoz, illetve a NATO-hoz csatlakozott, valóban elveszett. Van azonban hat ország, melynek nem sikerült az integrációs feltételeknek időben megfelelni, sőt a nyugati politikai szándék sem volt egyértelmű irányukba. Ezek: Azerbajdzsán, Grúzia, Moldova, Üzbegisztán, Kirgizisztán és Ukrajna. Mindközül ez utóbbi a legfontosabb, nem csak azért, mert  Oroszország határain kívül itt él   a legtöbb orosz (mintegy 9 millió), és nem is azért, mert az orosz etnikum történetileg e területen jött valaha létre, hanem mert Ukrajna a kulcs ahhoz, hogy Oroszország Eurázsia meghatározó nagyhatalma legyen.

(1) Először is azért, mert évszázadokon át Ukrajna Oroszország élelmiszerkamrájának számított, (2) másrészt azért, mert itt vezetnek át a legfontosabb kapcsolati utak – konkrétan és elvonta is (gázvezeték, olajvezeték) – Európa, sőt a Kaukázus irányába is. (3) Az Ukrajnához tartózó Krím-félszigeten lévő Szevasztopolban van az orosz Fekete-tengeri Flotta anyabázisa, és a kikötő önagában is a leginkább kiépített melegvízi-kijáratnak számít Oroszország számára.

Mindezen felül Ukrajna jelentette és jelenti a legfontosabb – a távolság és a Kárpátok vonulatai képezte – földrajzi védhatárt az orosz impérium számára, nyugati és dél-nyugati irányból, így Ukrajna nélkül Oroszország reménytelenül védekező hatalommá degradálódna. Az ukrán határtól kevesebb, min 500 kilométerre van a két legfontosabb városa, Moszkva és Volgográd.

E szemléletmódot erősíti, hogy Oroszországban egyébként is megvan a hajlam arra, hogy veszélyeztetve érezze magát: nyugaton Európa, délen az iszlám, keleten pedig Kína által. Ehhez jön még Amerika, mely gyakorlatilag számukra omnipotens, támadni bárhonnan képes nagyhatalomnak tűnik.

*

A 2004-es ukrán választások ígérete igen inspirálólag hatott sok volt szovjet tagköztársaság, illetve a szovjet blokk volt államai számára, melyek igencsak megértették, mi a különbség egy Ukrajnával együtt létező, illetve egy Ukrajna nélküli Oroszország között. Most, hogy a történet leegyszerűsödött egy bagatell választási eredményre, maguk is próbálnak igazodni az új helyzethez.

Grúzia, mely – gyenge geopolitikai adottságai dacára – mindig is a Moszkvával szembeni opció mellett kardoskodott, olyannyira, hogy még háborút is kezdeményezett 2008 augusztusában, az orosz érdekszférába tartozó grúz terület, Dél-Oszétia miatt, most hirtelen igen pragmatikussá vált. Az ellenzéki grúz Konzervatív Párt máris megfogalmazta a maga „arccal Moszkva felé” politikáját, nem csak különleges viszonyt helyezve kilátásba győzelmük esetén Oroszországgal, de az ország NATO-integrációjával kapcsolatos korábbi tervek végérvényes feladását is ígérik.

Litvánia transzatlantista külügyminiszterre, Vygaudas Ušackas hírtelen beadta lemondását, azt követően, hogy Dalia Grybauskaitė elnökasszony számára – az új események fényében – a vállalhatónál kockázatosabbá vált a csörtető, Amerika melletti kiállás.

Még az oroszországi eseményeket legnagyobb aggodalommal figyelő, és ezért a határozott szembenállást támogató Lengyelországban is változóban vannak a dolgok a posztszovjet térségben tapasztalt, előnytelen változások láttán. Varsó igyekezett is a megbékélés hangjára váltani, meghívót küldve Vlagyimir Putyin miniszterelnöknek egy gdański látogatásra, mely utóbbi azt nem csak hogy elfogadta, de még gyorsan küldött is egy levelet a lengyel vezetőknek, melyben mélyen elítéli az 1939 augusztusában elfogadott Ribbentrop-Molotov Paktumot.

Végül, de nem utolsósorban Azerbajdzsán, mely mindig is igyekezett a Nyugatot és Oroszországot elválasztó vonal mentén – pont középre pozícionálva magát – megmaradni, intenzív tárgyalásokba fogott Moszkvával, hogy gáz és olajtartalékait inkább Oroszországon át értékesítse, nem pedig a török tranzitot igénybe véve.

Mindaddig, míg Amerikát leköti két háború, az iráni kérdés, ráadásul otthon dúl a vita az egészségügyi reformról és a gazdasági krízis következményeinek felszámolásáról, Moszkva igyekszik gyorsan visszaszerezni annyit elveszett befolyásából, amennyit csak lehet. És ez – túl a politikai befolyáson – még érthető is. Elvégre gyorsan zuhan a népességszám, a 20 éven aluliak aránya  a ’70-es-’80-as évekhez képest, mára megfeleződött. Meglehet, lesz valamilyen gazdasági fellendülés az országban, de egy-két évtized múltán már nem lesz elég munkaerő, aki az akkori gazdasági folyamatokba bekapcsolódhatna. Viszont tartalékként ott fog állni a posztszovjet térség jelentős, jól képzett, oroszul tudó  vagy épp orosz etnikumú emberi tartaléka. Moszkva igyekezetét pedig, hogy az egykori impériumot ismét összekovácsolja, pont ez indokolja.