A Tigris éve – ki fogja kormányozni a világot?
A világ jelentős részében az új év csak február 14-én, a kínai Újév napján kezdődik. Viszontlátásra a Bivaly évének, jó napot a Tigris esztendejének. A kínai asztrológia szerint ez a tigris fémből lesz. Ami megfagyaszthatja a vért azokban, akik Nyugaton, Japánban vagy Indiában a kínai óriás feltartóztathatatlan felemelkedését figyelik a világ színpadán és azt kérdezik, hol fog ez megállni. Peking egyébként bejelentette, hogy 2010-ben 9,5 százalékos GDP-növekedésre számít. És a válság? Miféle válság?
Egyébként az 1929-33-as Nagy Depresszió kísértete eltávolodott, de az egyik válság eltakarhatja a másikat. A világméretű nagy pénzügyi megrázkódtatás, amely meggyengítette annak az országnak a legitimitását és tekintélyét, amelyből kiindult, vagyis az Egyesült Államokét, a világ kormányzását vitte válságba. Ki fogja kormányozni a világot 2010-ben? 2008 és 2009 olyannyira romboló volt ebből a szempontból, hogy a kérdés ugyanolyan élénken foglalkoztatja Pekinget, mint Washingtont, Tokiót vagy Brüsszelt.
Ha a klímaváltozásról 2009 decemberében megrendezett koppenhágai értekezletet mérvadónak tekinthetjük, a nemzetközi rend helyreállításának folyamata nem lesz békésen hömpölygő hosszú folyamhoz hasonlítható. Koppenhága mindenekelőtt kudarc az ENSZ-igazgatásnak a második világháború idejéből öröklődött rendszere számára, amely a multilateralizmus temploma volt. A szervezők képtelenek voltak arra, hogy összeegyeztessék 193 állam érdekeit, amelyek közül „egyesek egyenlőbbek voltak, mint a többiek". A tömbök sem működtek jobban, az Európai Unió nem játszott szerepet.
Végül egy maroknyi vezető zárta le a tárgyalást, minimális eredményre törekedve, néhány sokat mondó bonyodalom után. Barack Obamának igencsak nehezére esett a Ven Csia-pao (Wen Jiabao) kínai miniszterelnökkel való közvetlen kapcsolat kezelése. Amikor azt gondolta, hogy egyedül fog leülni tárgyalni a kínaival, nemcsak abban a meglepetésben lehetett része, hogy Ven mellett ott találta Lula brazil és Zuma dél-afrikai elnököt is, valamint Szingh indiai miniszterelnököt is, akiről úgy tudták, hogy már elutazott, de olyan jól fogadták, hogy neki magának kellett keresnie egy széket, hogy leülhessen Lula mellé: „My friend, Lula - Hi, Lula!"
Koppenhága meghúzta a harangot a G2 fölött is, ha ugyan az létezett valaha is. 2007-ben Niall Ferguson ötlötte ki a „Chimerica" kifejezést, egy kínai-amerikai tandem gondolatát. Ez a világ legnagyobb adósának és legfőbb hitelezőjének szövetsége lenne, Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter volt tanácsadója pedig egy éve előállt a G2 koncepciójával: „ez annak a két országnak a csoportja, amely képes lenne megváltoztatni a világot".
A kínaiaknak eszük ágában sincs az amerikaiakkal együtt igazgatni a világot, még kevésbé - pillanatnyilag legalábbis - megváltoztatni. Ven Csia-pao 2009 májusában elítélte a G2 koncepciót, azt „rossznak és alaptalannak" nevezte, sokkal jobbnak tartva ennél a „multipolaritást". Azok, akik szerint a kínai vezetőknek hízeleghet, hogy olyan magasra emelik őket a világ pódiumán, fogalmuk sincs igazi aggodalmaikról, amelyek a növekedés fenomenális ütemére és a belső stabilitásra koncentrálódnak. Az ő szemükben a G2 arra vonatkozó ajánlat lenne, hogy a Szovjetunió helyét vegyék át a hidegháború végének szovjet-amerikai párosában.
Távol attól, hogy szuperhatalmi státust követeljen magának, Kína azt szeretné, hogy fejlődő, feltörekvő országnak tekintsék. Ez megfelel az egy főre eső GDP alapján történő értékelésnek: Kína esetében ez 3566 dollár, az Egyesült Államoknál 46 443 dollár. Japán ma a világ második gazdasági hatalma és Kína a világ GDP-jének csak 7,1 százalékát állítja elő.
A szuperhatalommal szemben elvárások vannak és ezzel kötelességek is járnak. A szuperhatalom konvertibilis valutával kell hogy rendelkezzék. A szuperhatalmat felszólíthatják, hogy világcsendőri szerepet töltsön be. Még ha Peking ma már nem is utasítja el, hogy kéksisakosokat biztosítson az ENSZ számára vagy hogy hadihajókat küldjön az Ádeni-öbölbe, prioritásai mások. A kínai vezetők tudják, milyen feszültségeket támasztana egy ilyen pozíció Ázsiában: legyen szó akár Japánról, akár Indiáról, a többi hatalmak nagyon rossz szemmel néznék, ha Peking Washingtonnal együtt kezébe venné a világ kormányzását - és akkor Oroszországról még nem is beszéltünk.
Ki legyen hát a vezető? A globalizálással új formációk tűnnek fel, a G8 romjain például a BRIC-államok (Brazília, Oroszország, India, Kína) és a G20. A pénzügyi válság mindent felgyorsított: a G20 az állam- és kormányfők egyik csúcsértekezletévé vált, majd 2009 áprilisában Londonban, Kína újsütetű magabiztosságával, döntő instancia ahhoz, hogy meg lehessen menteni a nemzetközi közösséget a pénzügyi szakadéktól. Bármilyen is legyen a felállás, Kínának központi szerep jut, amelyet, úgy tűnik, eddig maga sem fogalmazott meg önmaga számára.
Ugyanakkor pénzügyi törékenysége ellenére az Egyesült Államok a világ legnagyobb gazdasága, a technológiai innováció bajnoka és az egyedüli katonai szuperhatalom marad. Csak ez a két bizonyosság létezik. Hogy miként tagozódik a világ a két óriáson belül és körülöttük, csak ezután válik el. Bipolaritás, multipolaritás, szövetségek és ellenszövetségek: a Tigris jegyében minden lehetséges - figyelmeztet Sylvie Kauffmann.
